Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gondolom, néha kicsit mindenki elfantáziál azon, milyen klassz lenne hátunk mögött hagyni az úgynevezett civilizációt, minden áldásos és kevésbé áldásos hatásával együtt, és egy kicsit élvezni az érintetlen természetet.

Az én fejemben ez a helyszín általában egy lakatlan szigetre helyeződik, olyan tengerrel, amiben nincsenek túl nagy hullámok, nincs benne csípős medúza, cápa, utálatos hínár, az alján nincsenek tüskés halak meg éles kagylók, a víz hőfoka kellemesen langyos, a tengerparti homok nélkülöz mindenféle bogarat meg kukacot meg egyáltalában véve bármilyen élőlényt, ergo nyugodtan bele lehet heveredni, nem kell attól félni, mi mászik rám. Magán a szigeten nincs pók, kígyó, bogár, hernyó, veszélyes állat, van viszont hatalmas gyümölcsliget folyamatosan érő, zamatos, könnyen leszedhető gyümölcsökkel, tiszta vízű patak, ha szomjas lennék. Lenne ezen kívül egy lávaköves grill, valamint persze egy hatalmas fagyasztószekrény, benne húsfélék (hátha éppen erre lenne gusztusom, de vadászni nem tudok), meg persze zöldség és jégkrém, valamint lenne egy klassz kávégépem is (enélkül nem élet az élet, még ott sem...). A házam természetesen faház lenne, cölöpökön, szellős, de véd a Nap meg az eső ellen. Hm, most hirtelen ennyi.

Felébredtem a nagy álmodozásból, és bizony eszembe jutott Boca de Valeria, ez a piciny falucska az Amazonas menti dzsungelben. Ez a hely hasonlít leginkább álmaim "szigetéhez", még ha nem is sziget.

Amíg nem jár ilyen helyen az ember, addig eszébe sem jut, hogy lehet pl. hűtő nélkül élni.  Itt, a helyi indiánok cölöpökön álló házakban laknak, volt szerencsénk egy ilyenben körülnézni. Túl nagy zsúfoltságot nem okoztak a bútorok, volt egy-két függőágy bent, meg egy szekrény, valamint egy szerényen felszerelt konyha (nagyon-nagyon szerényen = 1 db koszos tűzhely + 3 db edényféle). ENNYI! Gondolom, őnáluk még nem gazdagodott meg senki az élelmiszerek tartósításából, tehát leszedik, ami éppen megérett, halat meg bármikor bőségesen nyújt nekik az Amazonas. A folyó vize amúgy rendkívül gazdag mindenféle ásványi anyagokban, bár nekünk valószínűleg okozna némi gyomorproblémát - egyszerűen azért, mert nem vagyunk hozzászokva.

Kép

Mint már említettem, ez az éltető folyó dúskál a halakban is - no és melyik hal él az Amazonas-ban? Hát persze, hogy a piranha! Agresszív, előreálló állkapcsával és tűhegyes fogaival igazi ragadozó, éppen ezért elhűlve láttam, milyen önfeledten lubickolnak a pici gyerekek a házak mentén a vízben... Jó, persze gondolom, nem úgy megy ez, hogy "na, itt egy gyerek, most megeszem", hanem valószínűleg inkább a mélyebb vízben támadnak.

No, a mi esetünkben mi kezdeményeztünk, a támadást magunk intéztük, persze amolyan elpuhult módon - kifogták és megsütötték nekünk, utána pedig megettük. Azt kell mondjam, hogy nagyon finom a húsa, omlós, fehér, semmi erős halíz. Kellemes...

Kép

 Ezt, a képen látható példányt volt szerencsénk megenni. Termetes jószág. Köretként maniókát ettünk hozzá, amit amúgy nagyon sok mindenhez fogyasztanak. (Nem olyan finom.)

Ha már a halakat részletezzük, említést érdemel a "candirú", amit a helyiek "fütyihal"-nak becéznek. Kedves kis pici halacska, csak éppen nem kifizetődő a közelében fürdőgatya nélkül belepisilni e nemes folyóba. Ugyanis fogja magát, és szépen bekúszik az ember húgycsövébe, ott pedig pakk - kiakasztja a tüskéit. Felülmúlhatatlan lehet az élmény, nem akarnám kipróbálni. No de ennyit a halakról.

Visszatérve e picinyke faluhoz, ami még feltűnt, hogy szépek az emberek. Főleg a gyerekek.

Kép

Igazi kis husi-musik voltak, szép arcúak, aranyosak. Különleges program lehetett nekik, amikor megálltunk a hajóval, hiszen ilyenkor a rengeteg turista mind beözönlött amúgy békés falujukba. Aki már ismerte a helyet, az persze hozott nekik egy-két apróságot is, így aztán picit tömeghisztériává is vált néha látogatásunk, egész addig, amíg el nem fogyott az "adomány". Persze nem lehet nekik ezt felróni.

 

 Kép

Hogy egy kis mellékesre még szert tegyenek, a vállalkozóbb szelleműek beöltöztek teljes harci díszbe. (Ez a drága kis gyermek valószínűleg inkább csak hagyta magát felöltöztetni, nem úgy, mint valamelyik nagybácsija...

 

 

 

Kép

...aki jól fölcicomázta magát a turistáknak - itt pl. épp drága férjurammal parádézik.)

O-ó, nem szeretném tudni, vajh mit is jelképez az a 3 szarvú rémisztő szörny ott deréktáj alatt, remélem, oda is van kötve valamivel, nem más tartja ott...

 

 

 

 

 Külön érdekességet jelentett számunkra, hogy mennyi mindent odahoztak a dzsungelből. Először is árultak faragott dísztárgyakat, ékszereket, aztán volt, aki majmocskát mutogatott, megint más valami mókus-egér keveréket, vagy lajhárt, színes papagájt, de árultak óriásbogarakat, kígyóbőrt, meg mindenféle olyat, amit nagyon megvenne az ember (hú, de jól is mutatna a lakásban), aztán mégsem veszi, mert valószínűleg a környezetvédők-váméspénzügyőrség-védettéskihalófélbenlévőfajokmegmentői-megmégkitudjakimás nagyon-nagyon megbüntetnének érte. Szóval marad a gyönyörködés.

 Kép

 Mint például ebben a csodaszép színes tukánban. Ha nem mi csináltuk volna a képet, azt mondanám, kamu, és csak egy kitömött madár van rajta, de nem, ez igazi.

(Csúnya, gonosz néni elvette a kislánytól a házikedvencét, akit simogat elalvásnál, azért néz a háttérben olyan kis sírósan.)

 

 

 

 

 

Túl sokat sajnos nem jártunk az Amazonas mentén, de azért volt két túránk is, ami igen emlékezetes volt (jó értelemben). Az egyik akkor történt, amikor ellátogattunk egy másik kis faluba, de nem a víz mentén volt, hanem kicsit beljebb az őserdőben. Összesen talán 6-7 nagyobb faházból állt az egész település. Megnézhettük, hogyan dolgozzák fel a maniókát, arrra emlékszem csak, hogy valami nagy, fonott csőszerű szerkezettel kipréselték a felaprított maniókából a lét, aztán valamit mondtak, hogy így ebben a formában mérgező, előkészítés (főzés?) nélkül nem szabad megenni.

Kép

Ugyancsak itt bemutatták, hogyan nyerik a gumifából a gumi alapanyagát (és tényleg, ugyanúgy bebarázdálják a fa törzsét, ahogy anno a biológiai albumban láttuk általános iskolában), sőt, még kis labdát is készítettek ebből a nyers, igazi natúr (bio...) gumiból. (Hoztunk egyet haza, olyan kis csúnyácska, de valódi értékét ugyebár nem ez jelenti.) Ezután a helyi "orvosságos ember" (sámán?) rögtönzött bemutatót tartott a gyógynövényekről, amiket aztán mindenfélére használnak. (Ami azt illeti, el is hiszem, hogy sok mindent meg tudnak velük gyógyítani, örülnénk, ha a tizedét tudnánk ezekről a növényekről, amiket ők használnak.) Láttuk még, hogyan pörkölik a kesudiót és hogyan sütik forró olajban a banán-chipset (ez az a zöld, nagyobb banán, nem az a fajta, amit itthon eszünk, nem olyan édes).

A másik túránk egyrészt azért volt különleges, mert éjszakába nyúlt. A hajón ugye az volt a megszokott, hogy napközben túra, rohanás vissza, gyorsan összekapni magunkat, és megyünk dolgozni. Este mindig dolgoztunk, a kikötőkből meg nagyon ritka kivételektől eltekintve sötétedés előtt kihajóztunk.

Másrészt célja miatt volt érdekes - elindultunk életünk első kajmán-vadászatára! Azt pedig csak este lehet, akkor látszik világító kis szemeikből (fényvisszaverős szemek...), hogy merre tanyáznak a kajmánok. Nem krokodilok, azok nincsenek errefelé.

De ne szaladjunk ennyire előre. Szóval délután behajókáztunk egy kisebb csónakkal vendéglátó-egységünkhöz. Egy nagyon rafinált és okos üzletember ugyanis kész szállodakomplexumot épített az őserdőbe, persze követve a helyi hagyományokat, ami az építészetet illeti. A végeredményt tekintve nagyon tetszetős, eléggé kényelmes faházikókat láttunk, ahol igazán kikapcsolódhat a vendég. Persze csak addig, amíg kellő ijedelmet okozva fel nem bukkan egy madárpók, mondjuk. Vagy egy kígyó - ami persze mindig mérges, de soha nem marják meg a szállóvendégeket (vagy csak nem nyer nagyobb publicitást az eset).

Mi azonban nem aludni jöttünk ide, hanem vacsorázni. Arra emlékszem csak, hogy több tucat különböző trópusi gyümölcsöt tettek ki nekünk, egyik érdekesebb volt, mint a másik, és nagyon finomak voltak. (Úgy rémlik, ananászt vittünk is vissza a hajóra, de aztán megrohadt, nem ettük meg.)

 

Kép

Szóval jó kis habzsi-dőzsi után belevetettük magunkat az éjszakába - és igen, sikerült, találtunk kajmánokat, ha nem olyan nagyon nagyokat.

Kép Lám, a kajmánvadászok gyöngye, ZséGyé, aki gyengéd szeretettel nézi zsákmányát. (Utána persze elengedte.)

 

 

 

 

 

Mindent összevetve nagyon sok érdekeset láttunk, jó volt megtapasztalni ezt a másfajta életritmust. Itt aztán elmondható, hogy összhangban élnek az emberek a természettel, az élővilág pedig bámulatosan gazdag. Szerencsések vagyunk, hogy ezt is láthattuk.