Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vietnám elvarázsolt, pedig szinte semmit nem láttunk belőle. Sajnos csak kétszer álltunk meg itt, és e kevéske alkalom arra volt csak elég, hogy élvezzem és magamba szívjam a látnivalókat. Néztem ki a fejemből, csodáltam ezt a különleges világot, aztán oly nagyon bámészkodtam, hogy semmit nem fényképeztem. SEMMIT. Nem tudom jómagam sem, hogyan történhetett ez velem, egyszerűen nem nyúltam a gép után. Jól éreztem magam, és csak nézelődtem, szerencsére Gyuri most is észnél volt, így az ő képeit felhasználva azért mégiscsak fel tudom dobni útibeszámolómat.

Vung Tau kikötővárosából hosszas zötykölődés (és nagyon-nagyon korai kelés) után megérkeztünk busszal Ho Chi Minh városába (régen ez volt Saigon). Az odavezető út festői volt - igazi időutazásnak tűnt, bár erről szüleink generációja sokkal többet tudna mesélni. Mi ugye gyerekfejjel éltük át a nagy szocializmust, így aztán sok minden nem is maradt meg, viszont a nyári forróságban poros TSZ-ekre (nyaranként mentünk anyuékkal, amíg CB-t szereltek...), az olajszagú, abszolúte kaotikus de ugyanakkor nagyon érdekes szerelőműhelyekre, bodegákra, a MUNKÁS emberekre, az aranyló búzamezők misztikumára  valamennyire emlékszem - ebbe a világba sikerült kicsit "visszalátogatni".

Kép 

Lám, egy kismotor (rajta dolgos elvtársnővel), plusz háttérben a kiszuperált ülések - igazi RETRO érzés, hogy a manapság divatos kifejezéssel éljek.

 

 

Kép Bodega-paradicsom. (Ilyeneket láttunk végig az út mentén.)

Kép A fémbodegák-gumiabroncsok-dzsungel-fémbodegák-vasállványok-dzsungel kicsit monoton, de rendszeresen ismétlődő sorozatát néha megbontotta egy-egy ehhez hasonló viskó...

 

 

 

Kép ...vagy egy ilyen jellegű tájkép.

(Mai napig meghatározó számukra a mezőgazdaság, állattartás, ez eléggé nyilvánvaló.)

 

 

 

 Kép

Károly bá viszi házá áz új ábroncsokat drága féltett kincséhez, kiszuperált tráktorjához.

Kép Itt már fokozódik a népsűrűség, közeledünk a városhoz (jesszus, az a 15 km-re korlátozó tábla mire vonatkozik? Oda be mer valaki hajtani akár ekkora sebességgel is?)

A káosz mindenesetre itt is áthatja ezt a világot, csakúgy, mint a kikötőben...

 

Kép ...borzadály, na! Nekem, aki szereti szépen összehajtani a ruhákat, szeretem az átláthatóságot, (no azért rendmániáról korántsem beszélhetünk) nekem ez egy sokk! Borzasztó, nem tudom, hogy működik ez a dolog, talán "jé, itt egy 5 méteres betongerenda a teherautómon, ha már erre járok, mi lenne, ha itthagynám... jut eszembe, itt van még unokaöcsém jégkrémes napernyője is... Jól mutatna itt, igaz?". 

 Meg kell jegyezzem, a vörös zászló szenzációsan kiegészíti a képet.

Mielőtt valaki félreértené kissé szarkasztikus humoromat, nincs nekem semmi bajom ezzel az egésszel, nagyon kedves emberekkel találkoztunk, csak ugyebár arról írnék elsősorban, ami MÁS, mint az előzőleg tapasztaltak, ami valamiért megfogott és érdekes. S hát lássuk be, ez a hihetetlen kupleráj ilyennek számít.

 Kép

Az előzőeket látván magunk is meglepődtünk a belvároson: tiszta, csodásan parkosított, rendezett kép fogadott.

Buszunk a méltán híres Rex Hotel-nél tett le minket - sokat megélt ez az épület, a város egyik jelképévé vált.

 

 

Kép

Az utcákat járva aztán végre láthattunk egy picinykét ebből az egzotikus világból - és tényleg használják ezt a kis praktikus kalapot, nem csak úgy odabiggyesztik minden vietnámi képre, festményre.

Sokat nem vacakolnak az utcai gyümölcs-árusítással, odacipelik terhüket a járda szélére, ott lepakolnak, előveszik a kis teáskancsójukat, miegyebet, elhelyezkednek, és kezdődhet az üzleti élet.

 

 

 

Kép 

 

Naná, hogy vettünk friss licsit!

 

 

 

 

 

Kép Ez a kép egyik kedvencünk. Egy biztos, a néninek (bácsinak? a fene se tudja így eldönteni) nem mérgezi életét a stressz - milyen igaza van!

 

 

 

 

 

 

Kép 

Egy kis pletyka...

 

 

 

 

 

 

Aztán voltunk a bajban, mert hát időnk nem volt túl sok, hova is menjünk? Sikerült ugyebár föltérképezni ezt a "bevásárlóutcát", végig picinyke üzletekkel, gyönyörű kagylóberakásos dísztárgyakat árultak, meg lámpásokat, selyemképeket (mondanom sem kell, hogy 1-2 dollárért adtak nagyon sok mindent, szóval azért megvan a magukhoz való eszük azoknak a kereskedőknek, akik megveszik ezekben az ázsiai országokban az árut fillérekért, aztán meg ki tudja, hányszoros áron adják el itthon...), meg hát kérem árulták mindenfelé a tipikus vietnámi "kígyópálinkát". Számunkra ismeretlen eredetű alkoholos italban méltóságteljesen ül egy kobra, szájában tartva valami másik, élénkzöld kígyót - többnyire ilyen elrendezésben láttuk. Vesztünkre egyszer bekeveredtünk valami helyi ivóba, no ott aztán volt egy böhöm nagy üvegedény, benne én nem is tudom, hány méteres kígyó, összetekeredve pihent a szeszben - ebből mérték ki ezt az egyébként gyógyító hatású nedűt. Akkor éppen passzoltam...

 Kép

Bementünk egy kis műhelybe is, ahol hímzett selyemképeket készítettek - ezzel el is érkeztünk a varázsszóhoz: selyem! Tudni kell, hogy néha eluralkodik rajtam bizonyos fajta mánia (nevezhetjük őrületnek is), tehát volt már olyan időszakom, amikor a belső hang azt súgta: most konyharuhát kell venned (s akkor pár hónapig minden létező boltban konyharuha után vadásztam), volt egy kasmír sál időszakom (Törökországban...), itt, Vietnámban pedig teljesen bekattantam, és az itteni nők által hordott tradicionális, hosszú, nadrágos selyemruhákat hajtottam. Talán attól durvult el ez a dolog, hogy útközben láttam ezeket a törékeny, vékony nőket ezekben a meseszép ruhákban, finom anyag, szép színek, és különben is, én is ilyen szeretnék lenni, mint egy mesebeli, szépséges hercegnő... Egy pszichiáter többet tudna ezekről az ok-okozati tényezőkről beszélni, mindenestre az én tudatalattim ráirányította agyam a selyemruhára. Szegény Gyuri, ahelyett, hogy egzotikus gyümölcsöket néztünk volna, vagy bármi mást, nekem az volt az első, ahogy beértünk a piacra (mert azért ezt még kinyomoztuk, hol van), hogy belevetettem magam a ruhaárusokhoz, és próbáltam találni ruhát a méretemben. Fogalmazzunk úgy, hogy testalkatom lényegesen zömökebb, mint az itteni, tehát a csodaruhákat XL, XXL-es méretben kellett keresnem. A baj az, hogy találtam is, nem is egyet. Vettem sárgát, kéket, zöldet, bordót, meg egy fekete-sárga nagyon szép díszeset, alkalmit. S hogy miért baj ez? Könyörgöm, mi a frászt csináljak velük? Az alkalmit még csak-csak fölvettem néha a hajón, na de a többi? Pécs belvárosában sétálgassak enyhén túlsúlyos vietnámi hercegnőnek öltözve, hogy rajtam röhögjön mindenki? Komolyan mondom, nem vagyok normális. Várják szegények a sorsukat a szekrényemben, mert komoly érzelmi ragaszkodásom miatt azért nem tudnék tőlük megválni - talán majd pár év múlva, a gyerekek farsangi bálján jól jönnek még...

Másik nagy élményem volt, hogy láttam egy buddhista szerzetest, aki tradicionális napirendjét követve éppen kéregetett - egy bádog edénykének a tetejét nyitogatva ment az utcán, valamit talán még mormogott is, annyira már nem emlékszem. Főtt rizs valahogy éppen nem volt nálam, adtam hát neki valamennyi pénzt, aztán egy csomó ideig furdalt a lelkiismeret, hogy jót cselekedtem-e, hiszen ők eredetileg ételadományt gyűjtenek, mi van, ha valaki előttem már tett ételt az edénykéjébe, én meg rádobtam azt a koszos pénzt... Nem tudom, a mai elanyagiasodott világban még mindig tényleg ételt adnak a kéregető szerzeteseknek, vagy inkább pénzzel segítik, amivel befizethet egy menüre? (Na ja, ha annak idején nem hagyom ott a Buddhista Főiskolát olyan hamar, akkor talán tudtam volna a választ.) Mindenesetre a szándék a lényeg, nem azt mondják?

Kép Visszakanyarodva a piachoz: gyümölcsárusok. (Selyemruha nincs lefényképezve, mint azt már említettem, nem én fényképeztem, a Gyurinak meg volt annyi esze, hogy nem a ruhák érdekelték.)

A kulináris élmény kicsit hiányzott. Szeretjük kipróbálni egy-egy ország ételeit (feltéve, hogy nem pondrót, macskát, meg ilyesmit tálalnak fel), de itt szűkös időnk miatt nem került sor erre.

 

Kép S végezetül még egy tipikus kép: igen, valóban sok a motoros/biciklis, ez itt csak egy kisebb csoportosulás. A nők pedig tényleg sokszor elfedik arcukat kendővel, valamint kesztyűt viselnek, hogy bőrük fehér maradjon.

 

 Hát ennyi lenne, a teljesség igénye nélkül. Egy többhetes, nyugis utazás után többet tudnánk az országról, viszont az biztos, hogy kedvesek az emberek. Talán majd egyszer lesz rá alkalmunk az életben, hogy visszalátogassunk!